1. fejezet

Hello Amerika! Hello Kalifornia! Hello Stanford!
Édesanyám nem örült annak, hogy erre az egyetemre akarok járni, de semmi kivetnivalója nem akadt, miután megérkezett a levél, hogy felvettek. Bár azért szomorú, mert így csak az ünnepekkor látogathatom meg a Londoni kis lakásunkban. El is sírta magát, amikor a reptéren búcsúzkodtunk.

Kiszállok a taxiból és mindenhol nyüzsgő diákokat látok a standok előtt és mögött. Ahogy végigmegyek a három telepakolt bőröndömmel köztük, vagy tíz szórólapot nyomnak a számba és  az ujjaim közé.
Valahogy elkeveredtem a kollégium ajtajáig és sikerült megtalálnom a D220-as szobát úgy, hogy nem vesztettem el semmit. A kulcsomat nem tudtam előkotorni, ezért kopogás helyett rúgta kettőt az ajtóba és csak reménykedni tudtam, hogy lesz valaki a szobában.
Nagy megkönnyebbülésemre egy szőke lány nyitott ajtót, én meg beestem a szobába. Ledobtam mindenem a kis helység közepére és szembefordultam a tágra nyitott szemű hercegnővel.
- Szia, Nastya vagyok! - nyújtottam felé a kezem.
Bizonytalanul méregetett, de végül kezet ráztunk.
- Ivory, - csukta be közben az ajtót - barátoknak csak Ivy.
- Hova rakhatom le ezeket? - kérdezem, intve a fejemmel a jól megpakolt bőröndjeim felé.
- Gyere erre.
Engedelmesen követem Ivory-t, aki jobbra vezetett egy ajtón át, kis folyosóra érve, amiből két ajtó nyílt.
- Ezt már lefoglaltam, ha nem gond. - mondta és bement a kiszemelt szobába.
Bementem az enyémbe, egy ágy, egy szekrény és egy íróasztal volt ott. A szekrény mellett volt még egy ajtó, amiből kis fürdőszoba nyílt. A falak és a függönyök fehérek voltak, csak a bútorok barna színe enyhített ezen.
Ledobtam a bőröndöket az ágyra és kipakoltam a tartalmukat a szekrénybe és a fiókokba. Mikor végeztem a kipakolással, bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Kiléptem a fürdőből és olyan egyhangúnak láttam mindent, semmi szín, semmi élet.
Fekete, bő haspólót és piros shortot húztam magamra, majd előkotortam egy ceruzát a táskámból és rajzolni kezdtem az ágyam fölötti üres területre.
- Te meg mit csinálsz? - hallottam Ivory hangját mögülem, én meg ijedtemben olyan hírtelen fordultam meg, hogy lebukfenceztem az ágyról. - Úristen, Nastya, jól vagy? Bocsánat, nem akartalak megijeszteni - rohant oda hozzám és segített föl a földről.
- Semmi baj, tényleg. - ültem fel - Gondoltam fel kéne dobni valamivel ezt az egyhangúságot - vontam meg a vállam - Ezt nem szabadna? - mutattam a falra.
- Hát nem tudom, én nem rajzoltam, de szerintem fent maradhat amíg itt leszel - mosolygott rám.
- Megnézhetem a szobád? - kérdeztem óvatosan.
- Persze!
Ivory után megyek és csodálkozva nézek körül a szobájában.
Gyertyák mindenhol, színes sálakat és karácsonyi égőket aggatott a falra. Sötétpiros sötétítő függönye és narancssárga ágyterítője volt, ami teljes mértékben feldobta.
- Na milyen? - vigyorgott.
- Nagyon tetszik! - forogtam körbe, körbe.
Kimennék a szobából, de az ajtónál mégis megfordulok.
- Tudom hogy őrültség, de nincs festéked?
- Hmm, - töprengett - ami azt illeti van - kotorászott az íróasztal egyetlen fiókjában.
Miután megtalálta, a kezembe nyomta én meg átsétáltam a szobámba és elkezdtem kifesteni a kusza vonalakat.
Délután kettő fele megjelent Ivory az ajtóban, szatyrokat tartva a kezében.
- Éhes vagy? - kérdezte.
- Nagyon!
Ivory lehuppant az ágyra és előszedte a szatyrok tartalmát. Kínait ettünk, pálcikával és körülöttem minden tiszta tészta volt, Ivory nevetett rajtam sokáig, de végül megtanította hogyan is kéne fogni.
Nagyjából mindent megtudtam róla, csak mondta és mondta és mondta, én meg szívesen hallgattam. Elmesélte, hogy az édesanyja mindenáron azt akarta, hogy otthon maradjon és előkelő partikra járjon, nagy fejesekkel találkozzon, de fittyet hányva anyja követeléseinek, apjával megígértette, hogy járhat a Stanfordra úgy, hogy az édesanyja nem tud róla. A hárpia ( ahogy ő emlegeti) most abban a tévhitben él, hogy járja a világot és most Európában van.
- Nem mondom, hogy szegény családban nőttem fel, mert igenis tehetősek vagyunk, de ez engem sosem izgatott. nem érdekel a pénz, csak a tudás. - mondta két falat között - Na, de ne csak rólam beszéljünk. Mond el mi hozott téged ide - mosolygott.
Elmondtam neki, hogy apám halála után öt évvel anyám újranősült. Ryan tök jó fej, de mégsem az apám. Van egy öcsém Max, aki ha tehette tönkretette a napjaimat, de ettől függetlenül imádom. Ryan London egyik legjobb ügyvédje és ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a tandíjamat. Ezzel csak még jobban imponál a pasas, de én élvezem az egész helyzetet.
- Megkérdezhetem, hogy hogyan halt meg édesapád? - nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel.
Úgy éreztem, hogy benne megbízhatok és amúgy is, már a fél életemet elmondtam neki, de ő is az övét nekem.
- Igazából nem szeretek erről beszélni, nem is emlékszem annyira rá - Ivy leteszi az üres dobozt, felszürcsöli az utolsó tésztaszálát és figyelmesen hallgatni kezd.
Nagy levegőt vettem, Ivy épp szabadkozni akart,de én leintettem. Egyszer úgyis könnyítenem kell a lelkemen.
- Apám sosem szeretgetett meg úgy, mint ahogyan anya tette. Megdicsért szavakkal, de a szemén sosem láttam, hogy tényleg igazat beszélne. Szívből sosem mosolygott rám, mindig a munka volt a legfontosabb. Aztán nyolcéves koromban bejött a szobámba, este lefekvés után. Leült az ágyam szélére, végigsimított és puszit nyomott az arcomra, betakargatott és láttam a szemében a könnyeket. Mosolyogva aludtam el. Másnap, amikor lementem a konyhába köszönni édesanyámnak, láttam hogy piros a szeme és amikor megpillantott elkezdett sírni, majd odajött, megölelt és azt suttogta a fülembe, hogy apa már nem jön vissza. Tíz éves koromban mondta el, hogy öngyilkos lett - fejeztem be elhaló hangon.
- Jaj, Nastya, annyira sajnálom.
- Ugyan, már tizenegy éve. Nem kell háborgatni a múltat. Viszont mára elég az elszomorító dolgokból - csaptam össze a tenyerem és pattantam föl az ágyról - Derítsük föl a terepet! - ugrottam az ablakhoz és félrehúztam a függönyt, hogy lássak valamit az udvarból.
- Majd leszek  az idegenvezetőd - vigyorgott Ivy.
- Igenisz! - mondtam kínai akcentussal, mire mindketten elnevettük magunkat.